Karakol, vagy korábbi nevén Przsevalszk, a negyedik legnagyobb város Kirgizisztánban. Az Iszik-köl tó északi csücskénél fekszik, körülbelül 150 km-re a kínai határtól, és mintegy 380 km-re a fővárostól, Biskektől. A népszámlálási adatok alapján Karakol lakossága 2009-ben 67 100 fő volt, a Köppen-féle besorolás szerint éghajlata pedig nedves kontinentális.

(Fotó: pixabay.com / AndreiGarm)

1869. július 1-én a cári Oroszország ide helyezte egyik előretolt katonai helyőrségét, majd ezt követően – ugyancsak a 19. században – újabb emberek tűntek fel a láthatáron, néhány felfedező személyében. Az orosz geográfus és Ázsia-kutató, Nyikolaj Mihajlovics Przsevalszkij vezetésével érkező csapat, azért jött erre a helyre, hogy feltérképezzék a Kirgizisztánt Kínától elválasztó, hegycsúcsokkal és völgyekkel tarkított régiót. Karakol népessége az 1880-as években növekedett meg ugrásszerűen, amikor a török-tatár származású, muszlim vallású dungánok ide menekültek Kínából.

(Forrás: en.wikipedia.org)

Przsevalszkij éppen egy tibeti expedícióra készülődött, amikor váratlanul megbetegedett. 1888-ban tífuszban halt meg, ekkor nevezték át Karakolt az ő tiszteletére Przsevalszk-nak. Miután a helyiek később tiltakozásukat fejezték ki emiatt, így 1921-ben a város visszakapta eredeti nevét, és ezt is viselte egészen addig, amíg 1939-ben az orosz felfedező születésének 100. évfordulója alkalmából, Sztálin meg nem változtatta ezt a döntést. Karakol innentől kezdve ismét Przsevalszk lett, és az is maradt 1991-ig, a Szovjetunió felbomlásáig.

Orosz Ortodox Székesegyház Karakolban (Forrás:commons.wikimedia.org)

Orosz ortodox székesegyház

A székesegyházat eredetileg kőből építették 1872-ben, amikor Karakol még helyőrségi város volt a cári Orosz Birodalom idejében. 1890-ben egy földrengés romba döntötte, ezt követően pedig fából építették újjá, ahogyan az mai formájában is látható. A munkálatokat 1895-ben fejezték be, ezalatt egy jurta szolgált templomként az egyházközösség számára. 1916-ban, az oroszellenes felkelés alatt, a székesegyház papjait brutálisan legyilkolták.

Az azóta eltelt években – különösen az 1917-es forradalmat követően –, az épület számtalan funkciót töltött be. Használták már oktatási központnak, leánygimnáziumnak, tornacsarnoknak, színháznak, táncháznak, de még szenet is tároltak benne. 1991-ben, a Szovjetunió felbomlása illetve Kirgizisztán függetlenségének kikiáltása után, a helyi hatóság ismét visszaszolgáltatta az épületet az egyháznak, azzal a feltétellel, hogy attól kezdve nekik kell majd a templom mindennemű helyreállítási költségét állniuk.

A Dungán Mecset minaretje (Forrás:en.wikipedia.org)

Dungán mecset

A Karakol városának központjában található mecsetet a helyi dungán közösség építtette, Ibrahim Aji kezdeményezésére, aki elhívta ide a híres pekingi építészt, Chou Seu-t, valamint 20, a tradicionális kínai építészetet és technikákat jól ismerő fafaragót, hogy építsék fel a mecsetet. A melléképületek felállítását és egyéb segédmunkákat a helyi mesteremberek végezték el. A mecset újjáépítési munkálatai 1904-ben kezdődtek el, és 1910-ben fejeződtek be. Az ötletes, ősi technológiának köszönhetően egyetlen egy szöget sem használtak fel a mecset megépítése során.

1929 és 1947 között (a Szovjetunió fennállásának időszakában) a mecsetet raktárháznak használták, majd 1947-ben az épületet a muszlim közösség kapta meg, és azóta ismét mecsetként működik. Később törvény által védett történelmi műemlékké nyilvánították, és napjainkban már a látogatók előtt is nyitva áll.

Prjevalski Múzeum

Nyikolaj Mihajlovics Przsevalszkij az első orosz földrajztudósok egyike volt, aki elkezdte behatóbban tanulmányozni Közép-Ázsia országainak geográfiáját, flóráját és faunáját. 1870-től kezdődően négy nagyobb expedíciót is indított Mongólia, Kína és Tibet különböző területeire. A természethez, a domborzathoz és az éghajlathoz kapcsolódó megfigyelései során 200 növényfajt fedezett fel, valamint több ezer madár-, hal- illetve rovarfajt felvonultató, állattani gyűjteményt állított össze. 1888-ban bekövetkező halálakor az Iszik-köl tó partján helyezték örök nyugalomra, emlékére pedig 1957-ben nyitották meg Karakolban a Memorial Museum of N. M. Przhevalsky épületét.

Bugu-Ene Állatkert

A Karakolban található állatkertet – amely Kirgizisztán egyetlen állatkertje is egyben -, 1987-ben alapították. A Szovjetunió felbomlása után az ország gazdasága összeomlott, és ez kihatással volt a művészeti és kulturális intézmények sorsára is. 2001-ben még az állatkert bezárásának gondolata is felvetődött, azonban sikerült olyan támogatókat találni, akiknek bőkezűsége nemcsak a vadállatokkal benépesített terület fennmaradását tette lehetővé, de az ott található építmények, kalitkák és ketrecek állapotának későbbi szinten tartását is. Az állatkertben, többek között, japán makákók, medvék, farkasok, szarvasok, tevék, lámák, Przsevalszkij-ló (más néven ázsiai vadló vagy mongol vadló, illetve takhi), pávák és oroszlánok láthatók.

Állatvásár

Vasárnaponként kora reggeltől, Karakol központjától mintegy 2 km-re északra, tekinthető meg Kirgizisztán egyik legnagyobb állatvására, így ilyenkor nem minősül szokatlan látványnak, amikor a helyiek az autóik csomagtartójából pakolgatják ki-be a birkákat.

Karakol a turisták egyik legkedveltebb célállomása Kirgizisztánban, hiszen megfelelő kiindulópont a hegymászáshoz, a természetjáráshoz, a síeléshez és a sziklamászáshoz egyaránt.

(Forrás: YouTube; Közzétette: VisitKarakol)

Karakol környéke azonban nemcsak a fenti nevezetességekről híres.

Az Iszik-köl tó környékét ugyanis a torpedók irányítórendszerének tesztelésére használta a szovjet hadsereg, így Karakol biztosított otthont a katonai személyzet és családtagjaik, meglehetősen népes csoportja számára.

(Forrás:en.wikipedia.org)

Az itt következő történet egy volt szovjet katonatiszt, Mark Shteynberg, cikkéből származik, mely a paranormális jelenségekkel foglalkozó, Anomalija, orosz magazin 4. számában jelent meg 1992-ben.

1982 nyarán Shteynberg és Gennadij Zverev alezredes, gyakorlatot tartottak Turkesztánból és Közép-Ázsia egyéb katonai körzeteiből érkező, felderítő búvároknak („békaembereknek”). Gyakorlatozásuk helyszíne néhány alkalommal az Iszik-köl tó volt. A tiszteket váratlanul meglátogatta a szovjet Védelmi Minisztérium Műszaki Haderejének kötelékében szolgáló Katonai Búvár Egység parancsnoka, V. Demjanenko vezérőrnagy. Látogatásának célja az volt, hogy egy különös eseményről tájékoztassa a tiszteket, amelyet a Bajkálon túli és a szibériai katonai körzetben zajló hadgyakorlat alkalmával tapasztaltak.

Dél-Szibériában a Bajkál-tónál, a katonai búvár hadgyakorlat során, a békaemberek titokzatos víz alatti úszókkal akadtak össze, akik teljesen ember-formájúak voltak, kivéve a magasságukat, ami legalább 3 méter volt. A jéghideg víz ellenére az úszók mindössze egy vékony, ezüstösen csillogó, testhez simuló ruhát viseltek. Az 50 méteres mélységben sem búvárfelszerelésük, sem egyéb szerkezetük nem volt, kivéve a fejükön viselt, búraszerű sisakot.

A helyi katonai parancsnok, akit meglehetősen aggasztott ez a véletlen találkozás, azonnal egy terv kidolgozásába kezdett, hogyan lehetne foglyul ejteni az egyik lényt. A küldetés teljesítése érdekében - az egyik tiszt irányításával - el is indítottak egy hét búvárból álló speciális csoportot. Ám amikor a békaemberek megpróbálták egy hálóval befogni az egyik lényt, hirtelen a búvárok egész csoportja a mély vízből egy pillanat alatt a vízfelszín fölé repült, mintha valamilyen ismeretlen erő vagy láthatatlan propellerek emelték volna őket a magasba.

Azokban az időkben a búvár felszerelések még nem tették lehetővé a gyors emelkedést ekkora mélységből, a dekompressziós pontok szigorú betartása nélkül, így a csapat valamennyi tagja légembóliát kapott, és mindnyájuknál keszonbetegség lépett fel. Ilyen esetekre akkoriban egyetlen állapot javító módszer létezett, még pedig az, hogy a szerencsétlenül járt búvárt azonnal egy dekompressziós kamrába helyezzék. Bár ebben a katonai övezetben több ilyen nyomáskamra is rendelkezésre állt, de mind közül csak egyetlen egy volt működőképes. Tovább nehezítette a helyzetet, hogy ez a használható kamra mindössze két személyes volt. Miután túl sok lehetősége nem volt, a helyi parancsnok négy embert tuszkolt be a készülékbe. A mentő akció tragikus eredménnyel zárult: három búvár - köztük a csapat vezetője is - életét vesztette, a többiek pedig mind lebénultak.

Demjanenko vezérőrnagy azért sietett az Iszik-köl tóhoz, hogy arra figyelmeztesse az ottani tiszteket, ne kezdjenek semmiféle kockázatos műveletbe a tó mélyén. És bár az Iszik-köl sekélyebb a Bajkál-tónál, ahhoz azonban elég mély, hogy hasonló titokzatos lények rejtőzzenek a vizében. Hogy tudott-e valamit Demjanenko, amit Shteynberg nem? Erre már sohasem fog fény derülni.

Nem sokkal ezután a Szovjet Szárazföldi Haderő főparancsnoka jelentést küldött a turkesztáni katonai zóna területén létrehozott valamennyi főhadiszállásra, mely a veszélyre figyelmeztető felhívás mellett a Bajkál-tónál történt események részletes elemzését is tartalmazta. A Szovjetunió Védelmi Minisztériumának Műszaki Hadereje egy külön információs bulletint is kiadott, amely hosszasan sorolta fel a mély vizű tavakban észlelt szokatlan jelenségekről szóló feljegyzéseket, amelyek a Bajkál-tóban látott, ismeretlen víz alatti lényekről, és óriási méretű vízre ereszkedő vagy a vízből a felszínre emelkedő, magukból...

Tovább olvasom

______________________________________________________________________________________

• Milyennek találtad a cikket? - Jelezd, ha tetszik vagy írj kommentet!
• Érdekelheti barátaidat és ismerőseidet is ez a hír? - Oszd meg velük!
• Elsőként akarsz értesülni legfrissebb bejegyzéseinkről? - Kövesd a blogunkat!
• Te milyen témákról olvasnál szívesen? - Ne maradj le! Szavazz Te is!